Álom
eszter 2006.06.15. 18:05
Egy igazi agyszülemény
Este van, sötétség és homály; A világ csendes, elaluldt már. Egyedül vagyok, némán fekszem, Laposakat pislogok s gondolataimat kergetem.
Hirtelen elalszom, légzésem lelassul. Elborít az álom, a lét megfakul. Tovatűnik minden, mélyen álmodom; Igen, álmodom, de ezt még nem tudom.
Az elme egyszerre csodálatos és ijesztő, Nekem olyan, mint egy ház, amin nincsen tető! Nyitott, mindent befogad, elnyel, De kifelé semmit sem ereszt el.
Be vannak zárva a gondolatok. Őrjöngenek körbe-körbe, mint a vadállatok. Nem bírják, fújtatnak, dühöngenek, S engem mindig két vállra fektetnek!
Csónakázom, játszom, éneklek s enyelgek, Sőt néha gyermeknek adok életet! Egyszerrre vagyok boldog és kedvetlen, A halállal vegyül a szerelem.
Aztán reggel mindig felébredem, Elmém kitisztul s nem kell félnem. De az agy mindig forrong, érzem, A kérdés csak az: mikor borul el egészen.
|